Sok-sok évvel ezelőtt egyre jobban beleástam magam az informatika és a SysAdmin tevékenység rejtelmeibe, így egyre több időt töltöttem a gép előtt.
Persze, ennek velejárója volt, hogy folyamatosan újabb-és újabb kilók rakódtak le. Az otthoni szobamérleg, amely maximálisan 150 kg.-ig volt képes mérni, már „ERROR” üzenetet írt ki jó ideje.
Egyszer a zöldségesnél megvártam, míg mindenki elhúz, és megkérdeztem, rá állhatok-e a nagy mérlegre, de halkan megjegyezte, hogy 100-150 kilóig nagyjából megfelelő amit mér, de a felett már több kilót is képes tévedni.
Akkor azt mondta, 168-170 kg. között billeg …
Újabb évek teltek el, – annak tudatában, hogy csak pár centivel kell nagyobb nadrág – majd egyszer csak adódott egy lehetőség az akkori Honvéd Kórház Belgyógyászati Osztályának vezetőjéhez bejutni. Akkor még katonai rendfokozattal együtt járt egy ilyen pozíció, így az Osztályvezető főorvos urat, mindenki csak tábornok Úrként szólította.
Gondoltam, egy teljes kivizsgálás rám fér, hátha áll azóta olyan szinten az orvostudomány és nevezett szaktekintély, illetve a stábja, hogy nem csak a gyerekkoromban emlegetett „talán hormon, talán gének, vagy valami DNS az okozója” egy kicsit konkrétabb okokat is feltárhat. Esélyt kapnék a gyógyulásra, ha az elhízás oka kideríthető lenne. Maga a kezelés, gyógyászati módszer is egyszerűbbé válhatna, ha megfejtik a kiváltó okot, vagy okokat.
A tábornok alapos vizsgálatot végzett, minden részletre rákérdezett.
Arra a következtetésre jutott, hogy a vérképek, vizelet- és széklet minták labor eredményei mellett sok más is szükséges, többek közt egy CT. Felhívta a központot, ahol szomorúan megerősítették eredetileg is számára gyanús tényt, miszerint maximum 150 kilogramm súlyig képesek a CT gépet terhelni.
A tábornok bizakodott, látszott az elhatározottság a tekintetében és határozottan közölte:
– „felviszem a rendszerbe a mobil számát és még a héten keresni fogom, ha sikerült megtudni, mi a megoldás!”
Gondoltam magamban, persze, nem Ő az első orvos, aki ígér, az ígéret nem kerül semmibe… Majd pont egy tábornok és egy osztályvezető fog engem hívogatni?! Látványosan legyinteni nem mertem, illemtudóan megköszöntem és elköszöntem.
Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Személyesen a tábornok Úr volt a vonal végén. Bemutatkozott és azonnal a lényegre tért, valahogy így: – „ugye most nem vezet autót?” mondom: -„nem”… -„oké, de áll, vagy ül?” – „állok” válaszoltam meglepve.
Azt mondja: – „Kérem üljön le, és ne röhögjön ki!”
Megkérdezni nem mertem, hogy miért nem szabad röhögni, de gondoltam magamban, mi a túró lehet az, amit ülve akar bejelenteni és röhögő görcstől kell óvnia?!
– „…szóval ül?” Mondtam neki – „igen!”
– „NA FIGYELJEN! Találtam egy helyet, ahol meg tudják csinálni a zsiráfnak, a lámának és a vízilónak is a CT-t!”
Itt azért elkapott a röhögő görcs, de próbáltam komoly maradni és leplezni, hogy telibe köpködtem a telefonom. A könnyek csordultak a szememből. Nem lehetett már tudni, hogy ezek örömkönnyek voltak, vagy csak a röhögő görcs vissza fojtásából eredt.
Kért nekem egy időpontot, az akkori Kaposvári Állat-Klinikára és elkezdte diktálni, hogy mikor kell megjelennem. Amikor felfogtam, hogy nem csak vicc, vagy szivatás, hálásan megköszöntem.
Megjelentem a kapott időpontban. Megnyugvással konstatáltam, hogy nem csak állatokat vizsgálnak, azaz nem egy csimpánz és egy láma közt írják be a nevem 🙂
Meg kellett inni a kontraszt anyagot és el kellett teljen egy bizonyos idő, amíg a véráramba került.
Behívtak, majd a gépkezelő műszaki vezető óriási sóhajtozás közepette közölte, hogy neki túl kevés információ, ha bediktálom, kb. 170-175 kiló közötti vagyok, mert 150 lenne a felső határ és Ő maximum 160-ig vállalhat felelősséget.
Úgy döntött, elküld engem egy igen pontos digitális mérlegre.
Elmagyarázta melyik folyosón jutok oda, és oda szólt telefonon, hogy tudjanak róla, az ipari, digitális mérlegről kérnek egy kinyomtatott grammra pontos értéket.
Benyitottam egy óriási csarnok szerű helységbe (itt tényleg a zsiráf is mérhető volt), ahol egy rámpa szerű dobogó közepén megállítottak, hogy nem is kell tovább sétálnom, ott álljak meg és ne mozogjak. 2 perc, és már nyomták is a kezembe a kinyomtatott digitális mérő eredményét. EZEN EZ ÁLLT: „222,2 KG.”
A hír olyan szinten letaglózott, hogy légszomj és levegővételi problémák kezdtek kialakulni, elsápadtam, szédelegve, a falat támasztékként használva szó szerint támolyogtam végig a folyosón. A nevelt fiam várt rám, aki azonnal észre vette az arcomon, járásomon, viselkedésemen, hogy valami nagyon nem stimmel.
Faggatni kezdett. -„Baj van?, Szarul vagy? Mit csináltak? Vettek vért? Elájultál?”
Leültem mellé az ügyfél váróban, és a kezébe nyomtam a kinyomtatott papírt. Ettől Ő is leizzadt.
Hirtelen nem tudott mást mondani, csak annyit, hogy: – „ez meg hogy a f…..ba?”
A műszakiak közben össze dugták a fejüket, valamilyen tartó szerkezetet megfordítottak és másik oldalra helyezték az infúziós állványt, ahol egy kicsit kényelmetlenül, éppen, hogy elért a cső, de végül meg tudták csinálni a vizsgálatot és elkészültek a felvételek.
Tábornok úr büszkén hívott, és vigyorogva közölte pár héten belül, hogy Ő előre megmondta, hogy megoldja ezt is!
Az I. számú Belklinika akkori Igazgató főorvosához továbbították a leleteimet, akitől kaptam egy hivatalos értesítést amiben az állt, – nagyjából -, hogy tekintve, hogy minden egyes belső szervem nagyobb az átlagos és megszokott méretnél, így nem egyértelmű, hogy a mellékvese nagyobb-e, illetve egyik nagyobb-e, mint a másik.
Ezért egyetlen módja van annak, hogy megbizonyosodjunk arról, mi váltja ki az alap problémát, méghozzá 10-14 nap között szükséges befeküdni, a kórházi „kísérlet” 1-2 naponta más-más hatóanyagok, beadott hormonok reakcióit vizsgálja, elsősorban az enzimek, pajzsmirigy működéssel kapcsolatosan, a KORTIZOL alul, vagy felül- működés és a mellékvese információit miképp továbbítja az agy felé.
Erre érthető okokból akkor sem vállalkoztam.